Ahogy a Wartburg motorháztetejét először felnyitottam, tudtam, hogy ez nem egy téli projekt lesz, hanem legalább kettő. A kocsi harminc éve állt egy pajtában, a karburátoron ujjnyi por ült, az ülésszivacs pedig ott repedt szét, ahol az egerek dolgoztak rajta. Az ilyesmit nem lehet sietve csinálni, mert minden csavarnál kiderül még valami.
Az első nyáron jól haladtam. A műhelyben szélesre tártam mindent, a rádió szólt, és néha este tízig kint maradtam. Októberben viszont beköszöntött az a hideg, amikor a fém már fáj az ujjnak, és onnantól minden lelassult.
A műhely három ablaka még a nagyapámtól maradt, fakeretes, egyrétegű üveggel. Novemberre a sarkukban megjelent a jég, a párát pedig egyszerűen nem lehetett kiszellőztetni, mert ha kinyitottam, három fokra hűlt a levegő. A szerszámosszekrény hátulján megjelent a rozsda, ami egy olyan helyen, ahol az ember fémmel dolgozik, elég egyértelmű üzenet.
A műhely a nagyszüleim portáján áll, közvetlenül a pajta mellett, és vályogfalai vannak. Nyáron ez áldás, mert bent mindig hűvös marad, télen viszont ugyanez fordítva működik: amit befűtesz, azt reggelre elnyeli a fal. Az ablakokra sokáig nem is gondoltam, mert azt hittem, egy műhelynél ez nem szempont.
Két télen át fűtöttem gázpalackos hősugárzóval, és minden alkalommal ugyanaz volt: a hátam melegedett, a kezem fázott, a lemez pedig izzadt. Az a Wartburg novembertől márciusig ponyva alatt állt, és nem azért, mert nem volt kedvem.
Az egyik hobbis csoportban tettem fel a kérdést, ahol addig csak alkatrészeket kerestem, és meglepően sokan válaszoltak ugyanazt.
A hozzászólók fele azzal kezdte, hogy ne a fűtést erősítsem, hanem azt nézzem meg, hol megy ki a meleg. Egyikük küldött egy linket is: az ajtoablakbirodalom.hu oldalán szedik össze, mit hoz a nyílászárók cseréje, és őszintén szólva először azt hittem, ez csak a lakásokra igaz.
Amit a hideg műhelyben elvesztettem
Nem a kényelem hiányzott, hanem a folytonosság. A restaurálásnál az a legrosszabb, ha félbehagyod: elfelejted, melyik csavar hova ment, a szétszedett alkatrészek szétszóródnak, tavasszal pedig újra kell tanulnod a saját munkádat.
A hideg mellett a pára volt a nagyobb ellenség. Az egyrétegű üvegen lecsapódott minden, a nedvesség pedig ott maradt a levegőben. Aki csiszolt már felületet, aztán másnap barna pöttyöket talált rajta, tudja, miről beszélek.
Ami a beépítés után maradt
A régi ablak cseréje végül egyszerűbb volt, mint amire számítottam. A műhelyben a nyílások szabályosak, én pedig végül a hozott méretes utat választottam, ami náluk működő megoldás: felmérés és beépítés nélkül is felveszik a rendelést, csak ilyenkor a méretpontosság felelőssége a megrendelőé. Ezt vállaltam, mert egy fél délutánt szánni a mérőszalagra nem nagy ár.
Egy műhelynél a régi ablak cseréje amúgy is kevesebb macerával jár, mint egy lakásban: nem kell bútort pakolni, nem zavarunk vele senkit, és a por sem számít ott, ahol az ember úgyis csiszol. A három nyílás egy nap alatt megvolt, a takaróelemekkel együtt, és estére már be is tudtam fűteni.
A színt viszont sokáig nem tudtam eldönteni. A fehér a pajtafalhoz sehogy nem állt jól, végül az antracit lett, ami az ajtoablakbirodalom.hu színválasztékában szerepel a többi sötétebb árnyalat mellett.
A különbség az első hideg reggelen látszott meg. Bekapcsoltam a hősugárzót, elmentem kávéért, és mire visszaértem, tényleg meleg volt bent. A jég nem jött vissza a sarkokba, a szekrény hátulja pedig száraz maradt. Egy jól záró szárny nem gyorsítja fel a restaurálást, azt viszont megoldja, hogy januárban is hozzá merjek nyúlni.
A Wartburg tavasszal indult be először a maga erejéből, és az ablakok miatt legalább négy hónapnyi munkával kerültem előrébb. A következő kocsit már novemberben kezdem el, és ha az ajtoablakbirodalom.hu-nál rendelt szárnyak ugyanúgy bírják, mint az első télen, a ponyva végleg lekerül a pajta sarkába.